Utazómacska

és akkor ami utána következett...

Végül tényleg még egyszer módosítottam a dubajba tartó repjegyemet. Tényleg nem volt erőm nekivágni az útnak.

Az utolsó 2 nap már nagyon nehéz volt. Testileg is, lelkileg is. Életemben nem éreztem még magam annyira elesettnek és gyengének. Maradni is akartam, de nem akartam már ezt a szenvedést: meleg volt, erős hőemelkedésem 3. napja, patakokban folyt rólam a víz, gyenge voltam és levert.

Levert, mert maradni akartam, másrészt meg elegem volt, amiért ilyen rossz állapotban voltam.

Az utolsó vasárnapot Rockey szüleivel töltöttem és kb. végigfeküdtem a napot. Ez nem tett jót. Nem volt történés és melegben, betegen, "egyedül",  "várva", hogy mikor indulok el arra az útra, amire nem akarok, nem a legtökéletesebb kombináció.

Mindez hétfőn reggel, mikor végre hazaértek Rockey-ék, meg is látszott rajtam.

Bementem a szobájába, amire első nap kijelentette: "Eddig a vonalig jöhetsz és tovább nem! :)" és lefeküdtem az ágyára. Épp a bankkal telefonált, hogy még mindig nem juthat hozzá az átutalásomhoz, pedig már 5 napja, hogy elküldtem. Vagy 3/4 órát eltelefonált, kétszer letette a telefont, hogy ok, nem tárgyal velük többet, de végül csak meglett a pénz. (Többször eszembe jutott az út alatt, hogy ez az ember mindent elintéz? Számára nincs megoldhatatlan feladat?? Lehet ezért pont jó vezető! És lehet ezért szeretik annyira az emberek.)

Látta, hogy nem vagyok jól: "Jaj, Anikó... nézz magadra. Itt fekszel, csak azt szeretném, hogy megérkezz Budapestre... nem azt, hogy megérkezz Dubajba!"

Mondtam neki, hogy félek. Most tényleg félek nekivágni az útnak. Állni alig bírok, nem, hogy 2 napot utazzak... tök egyedül, 2 kontinensen át. Már kezdett eltörni a mécses, mikor mondtam, hogy ilyen gyengének még sosem éreztem magam és nem tudom mit tegyek. Pár percem van még, hogy átrakjam a jegyem holnapra... de nem akarom, mert akkor nem érem el a pesti járatot Dubajból.

Mondta, hogy ne mondjak ilyeneket, hogy ilyen gyenge még nem voltam, mert megijesztem. Minden rendben lesz! Lesz erőm! Bízzak benne!

Nyomasztottak, feszültek bennem az érzések. Életemben nem éreztem ekkora lelki nyomást magamban... pedig utaztam már haza 2 hónapot után Amerikából is. De ez most már volt. Itt most tényleg azt éreztem,  hogy végre olyan életet élek, ami valóban én vagyok.  És olyan emberek vesznek körül, akik őszintén és igazak. Nem játsszák meg magukat, befogadóak, pozitívak, számíthatok rájuk. És nem idegesek, nem rohannak, nem német mérnöki pontossággal terveznek, mégis valahogy mindent megcsinálnak, amit terveztek.

Más világ. Teljesen más! Nekem tetszetős. A piszok, a némi igénytelenség, a fűszeres kaják és meleg ellenére. Szívemhez nőtt. Megszoktam. Vagyis kinyíltam. Magamat adtam. És ezt minden gond nélkül elfogadták, befogadták. A természethez igazán közel éreztem magam. Kell ennél több? Rég volt már ilyen "természetes" érzésem.

Mindezek és az, hogy ki tudja látom-e még őket, ki tudja kapcsolatban maradunk-e és még számtalan kérdés, ami ott motoszkált bennem. Életre szóló kérdéseket fejtegettem, de nem kellett volna, hiszen nagyon kimerült voltam. Ilyenkor ez meg nem előre visz.

Rockey kérdezte, hogy mi van? De nem akartam neki elmondani... túl sok lett volna. Megterhelő.

És fogtam a telefont, kimentem a teraszra és felhívtam Ágit. A pesti pót anyumat. Alig bírtam beszélni, kicsit talán szétszórt is voltam, de átszakadt a gát... és elmondtam neki a kétségeimet, a félelmeimet, azt, hogy nem akarok innen elmenni, másrészt szeretnék meggyógyulni és kicsit lehűlni, hidratálódni.

Eltört a mécses és csak mondtam, mondtam. Éreztem, hogy egyre könnyebb lesz... és Ági (mint mindig, amikor szükségem van rá) csak úgy öntötte belém az erőt..., hogy otthon mindenki büszke rám (még azok is, akik irígyekednek :) ), hogy szeretnek, hogy várnak haza! Hogy nagyon bátor és erős vagyok! Hogy a legnagyobb félelmeimet küzdöttem le és, hogy megcsináltam!!! És, hogy majd küld egy fotót az anyósáék cicájáról... erőnek :)

És mindezek, az, hogy eszembe jutott, hogy én vagyok a macskás lány, hogy az én poénjaimat hallottam vissza, hogy szeretnek, várnak, hogy érdeklődnek nála felőlem az irodában..., hogy kimondhattam azokat, amik bántottak... hirtelen azt vettem észre, hogy semmi bajom!

Ugyan potyogtak a könnyeim, de jól lettem! Mintha méregtelenítettem volna a testem. Erőre kaptam.

Letettem a telefont, Rockey kijött hozzám. Leült mellém és kérdezte mi történt.

Mondtam, hogy semmi, csak felhívtam a pesti pót anyumat és lelket öntött belém.

"Ugyan Anikó... mi a baj? Pont most vagy életed útjának végén! Már szinte megcsináltad! Minden okod megvan a boldogságra, arra, hogy elégedett és büszke legyél magadra! Én nagyon örülök neked!"

És akkor megkérdeztem, hogy neked honnan van erőd? Honnan vagy mindig ilyen pozitív és kiegyensúlyozott? Mi a titkod?

Elmondta, hogy rengeteg dolog ad neki erőt, rengeteg jó dolog történik az életében. De igazából senkitől nem függ! Mert tudja, hogy emberek, dolgok jöhetnek-mehetnek, de egy dolog neki mindig ott lesz. Ez pedig az Istenbe vetett hite. Akármikor számíthat rá! És ez mindig vele lesz...

Hm. Ez annyira Rockey... gondoltam magamban :) Az erő maga.

Tudta, hogy mi az a pont az életemben, ami fáj és aggaszt. És ez megint feljött. Ekkor mondta, hogy csak ülj le és találd meg a lelki békéd... a lelkedben legyen béke! Az összes többi megoldódik! Hidd el!

Válaszul elmondtam neki a kétségeimet... hogy én is hittem jó pár évig, de kezdem feladni, mert nem igazán van "eredmény" és miben bízzak még? Most már azért látnom kéne a küzdésem eredményét.

Mosolygott... ez nem így működik! Legyen meg benned a béke és higgy! Elmesélte, hogy milyen gyerek, milyen tanuló volt. Hogy a családja mit hitt róla... hogy mennyire bíztak benne és a jövőjében. És a nem feltétlen makulátlan 20-as éveiről is mesélt. Majd utána megtalálta a jelenlegi templomot (nem tudom helyes ezt így hívni, miután nincs sok köze a magyar templomokhoz és egyházhoz), ahová 12 éve minden vasárnap jár. Ahol most már elég sokszor ő prédikál.

Feltettem a kérdéseimet, megosztottam vele az aggályaimat. Mosolygott és mindenre volt egy válasza :) Kicsit szégyelltem magam, amikor túl racionális és túl európai, materialista kérdésekkel bombáztam...

"Anikó, ez nem racionalitás... ezek annál sokkal nagyobb dolgok. Nem kontrollálhatod, csupán hihetsz benne! Ez az egész lényege. A hit és az, hogy bízol!"

"Ezért tanácsoltad, hogy vegyem le magamról a hangsúlyt és segítsek másokon?", kérdeztem.

"Részben igen. Az engem nagyon boldoggá tett és szerintem téged is azzá fog. Hidd el, rád fog találni az, amit keresel!"

Ültem, még mindig potyogtak a könnyeim, néztem előre. Nézett ő is előre... csend volt. Néha el-el mosolyogtuk magunkat. Ránéztem, láttam, hogy lát, mosolyog, de nem néz felém... majd továbbra is bámultunk magunk elé. Nem szóltunk semmit, mégis mély értelme volt ezeknek a pillanatoknak. Igaz percek voltak. Nem kellettek a szavak.

Majd szinte egyszerre felálltunk, hogy ideje készülődni és indulni.

Letöröltem az arcom és arra gondoltam: Istenem, adj erőt az úthoz! Meg kell csinálnom... remélem hallasz, ez most fontos!

És ismét eszembe jutott az Ízek. Imák. Szerelmek c. film, ami részben ezt az utamat motiválta... Julia Roberts is Istenhez fordult, mikor a gödör legalján volt és félt.

Volt bennem egy ős bizalom, hogy eljön a segítség. Rockey és a kisugárzása... az, hogy mindig jót akar nekem. Hogy számíthatok rá... valahogy minden összeállt egy egész, tökéletes képpé!

Ahogyan ez egész Indiára igaz volt a teljes utam alatt... végig szerencsém volt, az Istenek végig szerettek. Azt éreztem, hogy itt talán tényleg közelebb vagyok magamhoz és az Istenségekhez is. Ezen a földrészen szinte érezhető az isteni jelenlét... a támogatás.

Útnak indultam. Ölelés, köszönet, integetés... majd egy nagyon jó beszélgetés a reptér felé.

Rockey ismét levett a lábamról azzal, hogy végig elkísért, amíg csak lehetett. Megölelt és mondta, hogy találkozunk még, ugye? Ugye?! :) Majd adtunk egy pacsit egymásnak és mondtam, hogy persze! :)

Várt még vagy 15-20 percet, míg a poggyászomat feladtam. Majd intett, hogy innentől menni fog! :)

Leültem a cochini reptér várójában és minden rendben volt. Az összhang és érzés, hogy továbbra is jó helyen vagyok, ismét megjelent... egy reptéri váróban. Fura. Eredetileg az egyik legnagyobb félelmem, a repülés... hogy jön ide ez a nagy nyugalom... pont egy reptéri váróban? :) De eszembe jutottak Rockey szavai: "Ő mindig veled van és segít neked!" És ez valahogy most nem volt kérdés... nyugodt voltam.

Nagyon kedves személyzet és "padtársam" volt a gépen. Szinte minden simán ment. Taxit is gyorsan kaptam, a szállásra is gyorsan odaértem. Az isteni támogatás Dubajba is elért :)

Majd lementem a Dubaj Marinába egy éjféli sétára... ha már itt vagyok és nem vagyok álmos :)

Fantasztikus élmény volt... a 22-24 fokban, a tavaszi Dubajban, éjfélkor, a szinte kihalt utcákon sétálni... a felhőkarcolók között... egyedüli nőként. Fura érzés volt. Hiányzott India. 2 lét között éreztem magam. Lebegve. Már nem India, még nem Magyarország. Ez a "fél" érzés nagyon benne volt Dubajban. Valahogy pont ezt éreztem az ottani embereken is... ők is csak megszálltak itt. Átmenetileg. Pénzt keresni. Sokan közülük 1-2 hónapra látják a családjukat, az összes többi időt itt töltik és napi 10-12-14 órát dolgoznak.

Szépek az épületek, nincs kétség afelől, de valahogy mű volt. Lélektelen. Üres.

Tiszta volt, tökéletes volt, luxus volt, nemzetközi volt, drága volt, kényelmes volt. De mégis üres!

Nem nagyon bántam, hogy több időt nem töltök itt. Hálás voltam a sorsnak, hogy megadta, hogy megláthattam a nevezetességek egy részét. És, hogy most már ezt is elmondhatom, ez is ki van pipálva. Ez is az életem része lett! És hálás vagyok érte! Erőt ad! Bátorságot, önbizalmat. De örülök, hogy nem töltök ott 6 napot, ahogy eredetileg terveztem.

Rockey-nak és Ram barátomnak ismét igazuk volt... Dubajra elég 3 nap!

És akkor jöjjenek a képek :)

Kezdjük egy dubai képpel, a "végéről", az összhatás miatt :)

Úton hazafelé Cochinban

Félig őszinte mosoly :)

Cochini reptéri nyugalom

Dubai felülről

Dubaj lentről :)

"A room with a view", avagy épül a dubaji gazdaság

Fáradt mosoly

Töltsd a kedd reggelt a Dubai Marinaban :)

Kihívás volt fotózni, mert a legtöbb épület nem fért bele a képbe...

Nem értettem, de az 52. emeleten nem volt tériszonyom.

(Szarajevóban a huszonvalahanyadikon viszont volt :p)

Választani kellett: vagy a Palm Beach látszik vagy én :p :)

Bucsai Melindának üzenem: az a kis "folt" a jobb oldalon, a távolban Burj Al Arab. Ami kb. ugyanúgy látszik, mint M. Schumacher azon a fotón, amit akkor készítettem róla, mikor a 3. világbajnoki címét megszerezte a Hungaroringen... ;)

Sheikh Zayed Road

Hát, igen... amikor nem férnek bele a képbe a felhőkarcolók...