Utazómacska

Folytatás:

Másnap felkeltünk, de hála Istennek pont olyan tempót diktáltak a fiúk, amit én szoktam meg… (hála Istennek elég sok a közös pont bennem és Rockey ill. Sujo között).

Toast, pirítós, dzsem… kávé tejjel, cukor nélkül. Ezt rendelte nekem Rockey… mondanom sem kell mennyit jelentett… a torkom továbbra is fájt, gyenge most már „csak” a megfázás miatt volt.

De az, hogy kb. 1600m-en olyan idő volt, mint otthon tavasszal és kora nyáron… rengeteget segített a regenerálódásban.

Elindultunk valahova. Mondták a hindu nevét vagy 3-szor, dehát na… J hindiül még csak pár szót tudok és pont nem annak a nevét, ahová tartottunk.

Kérdeztem Rockey-től, hogy oda megyünk, ami a legmagasabb pont és busszal kell az utolsó távot megtenni? Mondta, hogy nem, mert egyrészt nem szereted, másrészt le van zárva.

Megnyugodtam.

Közben megálltunk pár helyen fotózni. Nagyon rendesek voltak a srácok… fizettek nekem egy képsorozatot, ahol épp teát szüretelek… J majd megálltunk frissen szeletelt ananászt enni.

Mikor ránéztem Rockey adagjára, azt mondta:

„Még csak rá se nézz! Chilit szórunk a tetejére…J”, te jó ég…. válaszoltam… miért nem tudtok ti fűszer nélkül létezni??? J

Azért csak bele kóstoltam. Egyrészt tiltott volt, másrészt a cicák kíváncsi természetűek. Rockey mindig mondogatta, miután megismerkedtünk, hogy te állandóan kíváncsi vagy… istenem, az állandóan kérdező lány… J

Majd hamarosan megérkeztünk egy, Magyarországon kalandparknak hívott helyre.

Ott szintén kértek nekem a srácok tésztát, tojással és fűszermentes zöldségekkel.

Mivel Munnar (a teaültetvény) az indiaiak számára is turisztikai célpont, voltak jó páran, akik megbámultak. Ők nem cochiniak voltak… nem szoktak fehér turistákat látni. Kuriózum voltam. Azzal, hogy mennyire közvetlenül bántam a srácokkal, gondolom még egyedibbé tett.

Egy halom srác lepte el Sujo kocsiját. Hm… mondom a fiúknak, hogy kéne valami a kocsiból. Most menjek oda? Összenevettek. Kérdeztem mi az? Mondták, hogy bámulnak a srácok, de nagyon félénken. Ha odamész… maga lesz a Paradicsom nekik…

Odamentem, s mint amikor galambok közé dobsz valamit, úgy ugrottak szét J

Bámulták, hogy mit csinálok, hogy fehér a lábam, hogy rövidnaciban vagyok…

Majd lementünk a kalandparkba. High speed boatra fizettek be a fiúk. 15 perc. Víz, hajó… király. Gondoltam magamban. A következő pont, amit nem szeret a gyomrom. De annyira fáradt és beteg voltam, hogy letojtam. Ha elhányom magam, akkor ez van. Úgy tűnik, a srácok befogadtak. Nagy baj nem lehet!

És nem is lett J Csinált pár fordulást a hajó vezetője. Na, azt annyira nem élveztem, először. Aztán kiszúrtam magamnak pár távoli pontot a hegyek között, amibe „kapaszkodhattam”…, hogy a gyomrom tudja, hogy mozgunk… nincs hányinger! És bevált! Ezt még egy pilóta kollégám tanította… megnyugodtam. Ezt is túléltem.

Majd leültünk a srácokkal kávézni, amiből végül igazi kókuszvíz és kukorica lett.

Ott vágták fel előttem a kókuszt… a srác olyan igazi, Dél-amerikai kaszabolóval vagdosta a kókuszt… rámnéztek a srácok… „Hozz egy szívószálat is!”, szóltak a kókuszdaraboló srácnak… majd életemben először, igazi kókuszvizet ittam… ennél frissebb már nem lehetett volna… J Ott néztek és figyelték a reakciómat. Kérdeztem, hogy és hol van az a része a kókusznak, amit kókuszreszelékként ismerek?

Erre Rockey is kért egyet magának és mondta, hogy mindjárt megmutatja.

Hát, nagyon nem úgy nézett ki, mint a reklámokban J és az íze sem olyan volt, mint a kókuszé… kérdeztem, hogy ez miért van?

Sujo mondta, hogy ez itteni kókusz. Ennek más íze van, mint a távol keleti országokból származónak.

Hát, jó J

Majd elmentünk a helyi szuveníres boltba. Meglepett a hely. Arra számítottam, hogy tele lesz kacattal.

De nem. Igazi illóolajak, fűszerek, teák, kávék, szárított ázsiai gyümölcsök… álomhely volt számomra!

Nem spóroltam… ami megtetszett, azt levettem a polcról. Olyan árba voltak, ami simán megengedhető volt egy ilyen utazás alatt. (Ráadásul olcsóbb volt, mintha otthon venném őket. És legalább tudom, hogy ezek igaziak, helyi termékek.)

Az egyik dolog, amit vettem, eukaliptusz olaj volt… sosem tapasztaltam az igazi hatását annak, amit olvastam róla. Kiderült, torokfájásra is tökéletes. Kívülről kell a torokra spriccelni és elmulasztja a fájdalmat. Kell! J

Végül kissé erőtlenül, de elértünk a kocsihoz. Akkor már éreztem, hogy valszeg hőemelkedésem van, enni sem ártana és jó lenne egy ágy is. Hazafelé Sujo vezetett. De megálltunk egy helyen fotózni. És ekkor teljesült egy következő álmom is:

besétáltam a teacserjék közé… relatív messzire, ahol már az út zaja nem hallatszott. Odasétáltam a kiszemelt fához és átkaroltam. Hallani akartam a természet hangját. Lágy szél fújdogált, madarak csicseregtek. A nap lágyan sütött. Minden hang ellenére csend volt. Csend és hatalmas béke! Azt éreztem, hogy érdemes élni és mindenkinek át kéne élnie ezeket a perceket! Csak hallgatni, figyelni a természet hangját, megérezni az erejét! Eggyé válni vele, tanulni tőle, hallgatni őt!

Tökéletes volt… percekig öleltem a fát. Azt éreztem, hogy megvan. Minden a helyén. Egy ősi érzés volt, hogy megtaláltam. Ő az én fám! Erre gondoltam, mikor 9 éve az első teákról szóló köynvemet megvettem… valahogy pont így képzeltem ezt a pillanatot! Egy csoda volt!

Visszafelé, energiával és boldogsággal feltöltve szedtem magamnak 1-2 levelet és virágszirmot.

Mikor odaértem Rockey-hoz, megálltam és ugráltam előtte örömömben, hogy „Rockeeeeeeey!!! Megöleltem egy fát a teaültetvényen!!! Fel tudod ezt fogni?? J Érted… egy igazi fát… J Annyira boldog vagyok!!!

Csak mosolygott és annyit mondott: „Örülök, hogy boldoggá tudlak tenni J Ez a cél.”

Majd visszaszálltunk a kocsiba, voltak mély levegők, de mikor szólni akartam, hogy tudnánk-e lassabban menni, megálltunk vacsizni.

Rockey kitalálta, hogy kéne whiskey-t vagy brandy-t venni… de az nem úgy megy, hogy az ember csak úgy bemegy a boltba és vesz… ez egy külön történetet érdemel J

Először is, legalább 3-szor érdeklődtünk a zsúfolt forgalmú utcán sétálva, hogy hol az italbolt.

Végül megtaláltuk a bódét. Sajnáltam, hogy nem fotóztam, de jobbnak láttam nem kihúzni a gyufát J

Szinte leírhatatlan körülmények között működik ez az ital bodega: az utcáról egy csatorna felett átívelő, kb. 10cm széles betoncsík az, amin át lehet térni a bodega előteréhez.

Sötét volt már, így csak 3 embert láttam és egy, a bodega előtt sátorral és fadabarabokkal egyben tartott részt. Azt hittem, hogy csak ennyien vannak. Hm, nem is gáz. Nem EU, de azért egész jó. Ekkor mondta Rockey, hogy nézz el jobbra… ott a sor vége. És elfordítottam a fejem, kb. 20 ember várakozott a sátor alatt. Ez a kígyózó sor kétfelé szakadt. Nem értettem miért. De úgy tűnt, mindkét helyen adnak piát.

Hogy egyáltalán a sor végére be tudjunk állni, egy kb. halkonzervnyi tömegen kellett áthúznunk magunkat. Rockey megfogta a kezem és ment előre. Majd megálltunk a 2. ajtó előtt. Ajtó? Hm. Egy falemez, aminek a kilincse egy madzag volt, amit 1+2 percenként egy hangosan üvöltöző ember kinyitott. Majd rendre utasította a jónépet, megmondta, hogy 1-2-3 ember mehet be és csókolom!

Mikor meglátott, elkezdett mutogatni és kiabálni. Bár malajalamul még csak 1-2 mondatot tudok, jól ki tudtam venni, hogy nőknek itt semmi helye, vigye innen volt a vezényszó.

Mivel Rockey nem az az anyámasszony katonája típus, akit egy ilyen mondattal helyre lehet igazítani, fogta a kezem és megvártuk, hogy ismét kinyíljon a faajtó. Akkor nem látott a „portás” bácsi, de harmadik lehetőségnél kb. leordította a fejem, hogy nőknek itt semmi helye! Vigye innen!

Ok, ekkor éreztem, hogy balkáni gyerekkor ide vagy oda, átmegyek szívesen az út túloldalára. Ebből most nem csinálok gondot J

Kérdeztem Rockey-t, hogy mi történik. Mondta, hogy majd visszajövünk vacsora után és hozzuk magunkkal Sujot is.

Így is történt. Miután a szinte egyáltalán nem fűszeres vacsinkat elfogyasztottuk, hárman útnak indultunk. Még nagyobb forgalom volt, mint előtte. Rengeteg autó, teherautó, buszok, kutyák, emberek… mindezt dudálás tömkelege kísérte. Sötét volt már, volt olyan rész, ahol szó szerint átfutottunk Rockey-val a kanyarodó lejtőn lefelé visszacsúszó busz elől, vigyázva, hogy a nadrágom végétől kb. 5cm-re levő közelgő busz ne érjen el, közben a szembejövő bicajost mi ne üssük el, de nyilván egy 5. irányból is jött valaki.

Közben nyilván megbámultak, nem lehettem hétköznapi jelenség.

Mondtam Rockey-nak, hogy én ezt iszonyatosan élvezem! J És, hogy látom a barátok, rokonok arcát, mikor ezt elmesélem… de egyáltalán nem félek, sőt! Végre azt érzem, valódi pillanatokat és történéseket rakok bele életem perceibe…

Odaértünk a bodegához. Ismét bepróbálkoztunk a sorba beállni. Most már éreztem, hogy nekem jönnek, de nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget. Úgyis akkor volt a hömpölygés, hogy örültem, hogy nem löknek fel.

Majd meglátott a „portás” bácsi, a helyemre tessékelt. Rockey-val átmentünk az út túloldalára, Sujot pedig otthagytuk, had várja ki a sort. Bár Rockey nem értette a nagy zajban, de azt kiabáltam neki, hogy nálam a pénz… és adja oda Sujonak.

Majd egyszer csak láttam a kezét és a „money” szót felismerve, a tömegen felett átnyújtottam neki 2.000 INR-t, ami kb. 8.000Ft-nak felel meg.

Mikor átértünk a túloldalra, kérdeztem, hogy mi ez az egész, hogy nő nem mehet oda??? Miért vagyok én kevesebb? A feminista énem nem akarta elfogadni ezt a kizárást.

„Nem az a bajuk, hogy nő vagy, hanem az, hogy féltenek. Itt sok a részeg, aki már berúgva, a második körükért állnak sorba. Csak azt nem akarták, hogy megfogdossanak vagy egy részeg beléd kössön! Nem engedhetik meg ezt maguknak! És egyébként is, láttam, hogy hozzád értek. És megmutatta azt a mozdulatot, aminek nem tulajdonítottam jelentőséget. Mondta, hogy te nem vetted észre, de ez már tapizásnak számít.”

Hm… mondtam, hogy valóban nem és ismét igaza van.

Majd valami oknál fogva megfogta a kezem és visszatülekedtünk a tömegbe. Nem az a feladós típus… és mit ad Isten, meglátott a „portás” bácsi és most Rockey határozott utasítására beengedtek. Majdnem hasra estem, mert… és a látvány leírhatatlan volt… J amiben felbotlottam, az a hatalmas mennyiségű használt újságpapír volt, gondolom amibe a piát kiviszik. A plafonig érő alkoholos kartondobozok… ordító tömeg, mint a tőzsdén. Egymás felett átnyúló kezek, ki tudja mennyi pénzzel… bekiabálás alapon eldőlő pia-üzletek… Nagyon örültem, hogy átélhettem ezt… J Ismét csak arra tudtam gondolni, hogy Istenem, de jó, hogy itt lehetek! Ez egy olyan élmény, amit valóban mesélhetek az unokáknak… J

Rockey betessékelt a sarokba, ahol már nem volt tömeg. Maradj ott és kérd ki a piánkat. „Miiii? :o :D”, kérdeztem. Csak mosolygott és mondta, hogy majd elintézi… J

Hamarosan megjött a kért ital és fizetéssel távoztunk. Sujot még összeszedtük, majd mikor átértünk a túlpartra, annyit kérdeztem tőle:

„Sujo, így kell Indiában brandy-t vagy whisky-t venni! Láttad, minden érthető volt, vagy megmutassam még egyszer? Kérdés esetleg?” J :)

Szerencsém volt vele, jól vette az összes poénomat.

Majd hazavezettünk a szállásra és a fiúk elfogyasztották a zsákmány nagy részét.

Én jól nevelt kislányként vacsi után, illetve fogmosás előtt kortyoltam egyet, csupán a fertőtlenítés miatt! ;)

Fél 2 után feküdtünk le. Az indulás reggel 7 órára volt datálva. Forró fejjel, fájó torokkal, semmi energiával, a takaró alatt izzadva valahogy nem volt kedvem belegondolni, hogy ez tényleg így fog történni. Átvettem az indiai mentalitást: áhh, úgysem fogunk akkor indulni. Meg amúgy is… majd lesz valahogy.

És így is történt. 11-kor indultunk… J Rockey fülébe súgtam reggel a kérdést, hogy:

„Ugye te fogsz vezetni? J” Mire ő: miért? „Mert azt jobban szeretem. Megnyugtat.” Mosolygott és nem válaszolt semmit. Tudtam, hogy innentől kezdve tuti ő lesz a sofőr J

Induláskor valami angol zenét akartak berakni, de én mondtam, hogy hallgassunk egy kis magyart is. Sujo ennek kifejezetten örült. Ja, nem. J Mondtam, hogy nyugi, csak 1-2 számot mutatok meg, ami higgye el, hogy tetszeni fog neki! Annyit kell róla tudni, hogy balkáni muzsika, vajdasági lakodalmak ill. nagyobb bulik szinte kihagyhatatlan kelléke, illetve filmzene lesz, amivel megismertetem őket.

Igen, a Bubamarát raktam be a Budapest Bár előadásában. Nekem főképp tetszett, de Sujo is elkapta a hangulatot se perc alatt. Rockey-hoz is énekeltem, miközben vezetett, hogy mi újság azzal a szilvafával? J

Pár számot megmutattam még nekik, majd mondtam, hogy akkor most egy kis nyugit is mutatok.

Ezt szoktam otthon játszani, amikor ki szeretnék kapcsolódni. Komolyzene. Beethoven Holdfény szonátája. Sujo ekkor hunyta le szemét és az ebéden kívül végig aludta a hazautat… J

Szeretem Munnart… vissza kell mennem :)

"A team" high speed boat közben :)

:) gyakorlat az őshazában

<3