Utazómacska

Néhány hétvégi gondolatot osztanék meg, afféle "ami eddig kimaradt" fejezetnek szánom a következő sorokat.

Első témám a közkedvelt szúnyogok témakör.

Malária szúnyog és egyéb fincsiségek:... 8 nap alatt tegnap volt szerencsém az 1.-vel találkozni (kop-kop).

Viszont a szúnyogriasztó spray, amit a oltó főorvos néni adott nem úgy hat, ahogy azt képzeltem:

annyira büdös és szúrós szagú, hogy én hamarabb kidőlök tőle, mint, hogy egy szunyog megtámadna. És ha én kidőltem, akkor nyilván nem szomjazik már a véremre.. :)

Miután cikiztek Rockey-ék, hogy egyáltalán minek használom. megnyugodtam, miután láttam, hogy a hotel ázsai vendége (talán taiwani lehet...) szintén a fedetlen testrészeire fújt párat, mielőtt útnak indul. (Megjegyzem az övé kellemesebb szagú, de még mindig ember-riasztó is :D )

Nem tudom még milyen tapasztalatokkal térek haza, de az biztos, hogy van itt 1-2 cicalányt próbáló szituáció, nap mint nap.

Ma pl. 35 fok volt. Azt hittem beadom a törölközőt, miután 45 percet vártam a 31 fokos hallban.

(Vizet előtte alig ittam, gondolván "mindjárt jön a fuvar és hideg lesz".)

Miután reggel találtam olasz éttermet és lasagne-t, leadtam a rendelést az édi-bédi recis fiúnak, hogy mire hazaérek, legyen szíves rendeljen nekem egyet.

Mivel a 35 fokot elég nehezen viseltem, azt tartotta bennem a lelket, h európai kaja vár rám a hideg hotelben. Vagy mégsem? Miután megérkeztem, közölte a recepciós fiú, hogy nem tudott rendelni, de rendeljünk máshonnan.

1,5 órába telt, mire európai kaját tudtunk rendelni és újabb 45 percbe, mire ki is hozták.

És a bolognai spagetti olyan csípős volt, hogy 3 papírzsepit használtam el, mire a felénél megelégeltem az evést.

Ilyen tapasztalatok után olyan, mintha erősebb lennék, mint azt hittem magamról.

Magyarorászágon ugyanis már ezerszer feladtam volna bizonyos helyzetekben. Itt pedig nincs más kiút, muszáj végigcsinálni.

Olyan helyzetek vannak, amiket európai el sem képzelne, a harmadát is hosszú lenne leírni. Mindig eszembe jutnak azok a könyvek, úti beszámolók, amiket a HImalája csúcsára igyekvő turistákról olvastam. Mikor hasonlókat olvastam, mindig arra gondoltam, hogy én ezt tuti nem bírnám. Nem mondom, hogy jól viselem, de nincs más választásom. (Kivéve, hogy veszek egy "olcsó" repjegyet Budapest irányába :D)

A másik dolog, amit tapasztalok: igaza volt Hajninak, aki kiváló coach és pszichológus! Azt mondta, tök mindegy hova utazol, a félelmeidet, szokásaidat magaddal viszed. Attól, hogy elutazol messzire, nem fog legbelül semmi sem változni.

Eddig is gondoltam, hogy igaza van, de most már tudom is :)

Nekem az otthontól való távolság, depisebb pillanataimban csak felerősíti azokat a negatív gondolatokat, amelyek alapvetően is meg vannak bennem.

De, hogy valami jót is írjak: ma ismét megállapítottam, hogy nekem India, kicsit Jugoszlávia.

Reggeli közben a teraszon nézelődtem és egyszer csak otthon éreztem magam. Nem tudtam miért érzem magam biztonságban és jól.

Bámultam a hotel alatt levő épület tetejét. Egy sima tető volt... néztem a rajta megtelepedő koszt, az egyszerűséget, a funkcionalist. Majd körbenéztem, láttam az előttem 360 fokban elterülő magas épületeket.

Azután rájöttem: a tető, a gyerekkorom Sveti martini nyarait juttatta eszembe, amikor a szüleimmel minden nap átsétáltunk az út túloldalán fekvő "Kekec" diáknyaraló menzájára... Ott volt ilyen kopott, koszos a beton. A tető hasonlított a Kekec udvarára és annak környezetére. Ott is pálmafák övezték az épületeket, melyek szerencsésebb percekben pont jó árnyékot vetettek az alattuk elhaladókra.

És, hogy a magas épületek iránti nosztalgia honnan? Előző barátommal rengeteget utaztunk és megjártuk Beogradot és Dél-Szerbiát is párszor. Az ottani panelekre emlékeztettek az itteni magas épületek.

És miután rajtakaptam magam, hogy már megint forog a "Jugó nosztalgia lemez", elgondolkodtam, hogy most komolyan nem jut más ország eszembe Indiáról? Csak a hazám?? És akkor kopp: de! Amerika :) Ott ettem ennyire műanyag ízű és édesebbnél édesebb ételeket :)

Szintén a mai nap margójára:

a mai kórházi látogatásom volt a legjobb eddig. Olyan orvoshoz kerültem, aki jobban beszél angolul, fiatal és nagyon kedves. Tőle tudtam meg, hogy hogyan kezelhető az autizmus és bipolarizmus az ajurvéda eszközeivel.

Nagyon érdekes volt, ahogyan orvos létére a természet erejéről beszélt és teljes magabiztossággal sorolta, hogy az ajurvéda mely területe milyen gyógymódként használ adott eltéréseknél.

Ahogy ezt hallgattam, azt éreztem: igen, jó helyen vagyok!

A tanítás, emberek segítése, a természet közelsége és annak ereje egyébként is hozzám nagyon közel álló fogalmak. De most éreztem azt, hogy igen, itt megéri tanulni, ide megérte eljönni. És, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy Rockey barátom pont ide talált nekem helyet... és, hogy amiket eddig tanultam (pedagógia, nyelvek, jóga, természetes gyógymódok), itt talán összeérhetnek.

Az ebédemet az autista kis csoporttal töltöttem. Háttérben az oktatók, masszőrök és orvosok gárdája beszélgettek.

Jó volt nézni a gyerekeket ahogyan esznek. És bár párszor rájuk mosolyogtam, nagy öröm volt, mikor azt vettem észre: az egyik páciens fiú felnéz az ebédjéből és rám mosolyog :)

 A kórház, ahol tanulok.

Ajurvéda masszázs ágy előkészületben.

Elnézést a fotó életlenségéért, de nem akartam vakuzni. Nem illett a környezetbe :)