Utazómacska

Péntek reggel egy fantasztikus reggeliben volt részem.

Aki jobban ismer, tudja, hogy imádom a tea és kávékészítés minden mozzanatát. Itt pedig külön tea és kávé sarok volt… első osztályú filteres tea, szálas tea kicsi és nagy kiszerelésben, fehér nagy szemű cukor, barna cukor, szirupok, mézek, kerámia bögrék, áztató kancsók… J

A kávé sarokban pedig frissen őrölt kávék espresso, hosszú kávé, capuccino, latte, bögrés és elviteles változatban. Mellette zsírszegény tej, zsíros tej, tejszín, forró víz.

Az „egészséges reggeli” szekciónak szintén külön pultja volt: chia mag puding, zabpehely, lekvárok, aszalványok, magok, tejek (tehér, bio, kókusz, mandula)…

a másik pulton a szokásos kontinentális hideg reggeli, valamint az elmaradhatatlan tojásrántotta, kolbász, szalonna.

Szokásomhoz híven a tojásrántottát választottam szalonnával… igen. Aki ismer, nehezen tudja elképzelni, hogy ilyet is eszem, de fő a változatosság és az út előtt (ha esetleg törölnék a járatot :p :) ) kell az energia :)

Leültem az asztalhoz és néztem a vendégsereget: oroszok, angolok, amerikaiak, egyéb szlávok, keletiek (talán kínaiak). Egyedül utazók, barátnők, kisebb és nagyobb családok. Látszott, hogy ki a „normál” szálló vendég és ki lufis :)

Megpróbáltam magam minél jobban átadni a pillanatnak. Elképzeltem, milyen lenne, ha itt tölteném mindennapjaimat. Ha nem csak szálló vendég lennék egy váratlan éjszakára. Tetszett az ötlet. Szívesen kipróbálnám.

Majd kitöltöttem az elviteles kávémat és felfedező útra indultam. Nem messzire, csupán a hotelbe :)

Az egyik folyosó piszkálta a fantáziámat. Szép fények jöttek valahonnan. Elindultam feléjük. Egy étterem-bár-szerűségbe vezettek, ami egy parkra nyílt.

Csend volt, kis szél, frissen terített asztalok, gyertyákkal, szalvétákkal, szép, németes, katonás rendben. Majd a háttérben a kedvenc kerti bútoraim: a „Jugoszláviában”, legtöbb szórakozó helyen található kerti bútor, aminek vagy 15 cm-es párnája van és csak arra vár, hogy belehuppanjon az ember és megfeledkezzen minden bajáról.

Gondoltam miért ne oszthatnám meg ezt az élményt Indiával is? Úgyhogy írtam Rockey-nak, hogy érdekli-e Németország? :) Nyilván… tőlem csak jót hallott róla. Úgyhogy indítottam egy videohívást, hogy lássa, mit hagy ki :)

Pár perc beszélgetés után viszont elvonultam a saját magam és a kert csendjébe. Átadtam magam a madárcsicsergésnek, a péntek délelőtti nyugalomnak, amikor a legtöbb ember dolgozik, rohan és már alig várja a nap végét. Nekem megadatott ez az pár perc paradicsomi nyugalom :) Néztem a felhőket, a magas fákat, ahogy a szél fújta a hatalmas koronákat… szugeráltam, hogy repüléskor is ilyen szép idő legyen, hogy minden csendes maradjon :)

Dél körül kértem egy olasz tésztát, aminek a felét sem bírtam megenni :) viszont a kiszolgálás és terítés itt is kifogástalan volt.

Ebéd után kisétáltam a hotel ajtaján és ott álltak a taxik, melyek még a lufis utasokra vártak.

Egy pakisztáni férfihez ültem be, akivel gyakorlatilag végigbeszéltük az utat a reptérig.

Kiderült, hogy legalább 25 éve Németországban él és nem hiányzik neki Pakisztán. Gyakorlatilag az egész családja és baráti köre kint él vele. Megkérdeztem, hogy néha nincs honvágya? Nem menne vissza megnézni, hogy mi történt azokkal a helyekkel, ahol felnőtt? Mondta, hogy esze ágában sincs! Veszélyes, korrupt, koszos… és itt megvan mindene.

Majd egy „a legközelebbi viszont látásra” után kiszálltam a reptéren. Ismerős volt a bejárat… alig 12 órája hagytam el utoljára. Egy rövidke sor és bekészített ételek még mindig voltak a pultoknál.

Próbáltam pozitívan hozzáállni az úthoz, bár hulla fáradt voltam. Már csak pár óra. Vagy nem :) minden esetre egyszer csak hazajutok.

Ismét végigszagolgattam a tegnap megismert parfümöket, ismét kipróbáltam egy gint és elérkezett az idő a beszálláshoz.

Előtte a kollégámmal egy ablak mellé ültünk, ahol a fel és leszálló, érkező, induló gépeket figyeltük.

Őt nagyon érdeklik a repülők, nagyon élvezte, hogy élőben, szinte már testközelből láthatja őket.

Nekem meg olyan gondolatok jártak a fejemben, hogy hány ember, aki most felszáll és fél, lenne már túl rajta vagy épp most ijedt meg… amiből valószínűleg 1% igaz, mégis, az empátiám a fél frankfurti reptérre elég lett volna :)

Végül mi is beszálltunk. A kollégám mellém kapott helyet. Mondta, hogy kicsit fél, hogy hogyan fogok viselkedni. Na, szép, gondoltam magamban. Még egy elvárás, aminek meg kell feleljek.

A felszállás nem volt egy leányálom… viszont a kolléga „szaktudása” jól jött az úton. Mikor elhalkultak a motorok, azonnal megkérdeztem, hogy ez miért történik. Amikor rázkódtunk ismét jött a kérdés… és mivel teljesen logikus és fizikával megmagyarázható válaszokat adott… kezdtem megnyugodni. Sőt mi több, még azt is megtettem, amit jó pár éve nem: hosszú percekig bámultam a felhőket!

Igaz, ehhez kellett 1,5 gyenge nyugtató, de valamit valamiért. Egy aerofóbiásnak ez már a célegyenes az „olimpiára” :)

A leszállás csupán annyiban volt kellemetlen, hogy a poharam nem állt meg az asztalon. Már ki mertem nézni és még videót is készítettem! Egy embernek, akinek semmi baja a repüléssel, ez meg sem kottyan. Viszont (miután a felszállást követően azt mondtam, hogy soha de soha többet az életben fel nem szállok egy gépre se! Nincs az a pénz!) ezek után elgondolkodtam, hogy MOST kéne pár héten belül újra repülni. Még frissek a jobb élmények.

Hogy hova és mikor és lesz-e róla blog bejegyzés… az még a jövő zenéje :)

Addig is köszönöm, hogy elolvastatok :)

Remélem tudtam pár vidám percet adni :)

További szépeket kívánok, a következő utazásig!