Utazómacska

Szép napokat mindenkinek!

 Az elmúlt 3 nap tele volt eseményekkel… egy hétre való dolog történt.

Per pillanat úgy érzem magam, mint aki hazaért az iskolai kirándulásról, ami nagyon-nagyon jól sikerült és vágyakozik vissza a csapatba, kapaszkodik az emlékekbe és nem akarja tudomásul venni, hogy hazaértünk.

Kezdjük a vasárnappal: remélem, hogy az volt a legmélyebb pontom itt, Indiában.

Tényleg megzuhantam. Egész éjjel fájt a torkom, alig bírtam aludni. Reggel csörgött a telefon, Rockey volt az. Mondta, hogy késni fog. 10 helyett lehet, hogy fél 11-re vagy 11-re ér oda értem a hotelbe.

Hm, igaza volt Sujonak a pontosságot illetőleg J

Elkezdtem pakolni és lefeküdtem kicsit. Gyengének éreztem magam, éhesnek és megviselt, hogy fáj a torkom. Éreztem, hogy és az arcom. Nem voltam a legjobb állapotomban.

Majd ráírtam Ági barátnőmre, alias pesti „pótanyumra”, hogy azt hiszem itt most végeztem Indiával. Megfordult a fejemben az a bizonyos vissza repjegy… úgy éreztem, hogy akármivel próbálkoztam (kaja és hűsítés ügyileg), bármi, ami Európában vagy Amerikában bejött volna, az itt nem működött.

Elesettnek, kiszolgáltatottnak és magányosnak éreztem magam.

De nem akartam feladni. Az utam egyik célja pont az volt, hogy bizonyítsam magamnak, képes vagyok egyedül is megcsinálni egy indiai utat. Ok, nem egyedül, mert Rockey reeeeeengeteget segít! De akkor is, végül is egymagam jöttem. Nem mindig fogják a kezem (bár Rockey alig várja, hogy egyedül utazzal el a tengerparta. „That’s from when you really become a traveller! I want you to do that, Anikó! Really!” Azaz, akkortól válsz igazi utazóvá! Azt akarom, hogy csináld meg, Anikó!”

Okok… elmondta már milliószor. És tudom jól, hogy igaza van. De vasárnap reggel ezt nem éreztem magamban. Azt éreztem, hogy haza akarok menni. Haza, ahol ismernek, van aki még szeret is :D és ehetek-ihatok kedvemre. Csak erre vágytam.

Aztán írt Rockey, hogy készen állok-e. Írtam neki, hogy szomorú vagyok és depis. És leírtam neki, ezeket. Amikor azt válaszolta:

„Cheers up buddy!” (azaz fel a fejjel haver), eltört a mécses. Először az utamon. Annyira jól estek a szavai, hogy valaki vigyáz rám, törődik velem, támogat, hogy hirtelen minden kiszakadt belőlem…

A könnyektől alig láttam írni, de azért chateltünk egy kicsit. Bíztatott, hogy nyugi, nem sokára velem lesznek, addig tartsak ki! Gondoskodnak mindenről és megoldjuk a kaját is. Csak menjek el hozzájuk. Ott várnak rám.

Lementem, kicheckoltam. A recepciós fiú kérdezte, hogy minden rendben van-e. Visszakérdeztem, hogy miért? Azt válaszolta: látszik az arcodon. Hm, gondolom a kisírt szememre gondolt. Kedves volt tőle. Jól esett, hogy figyel rám. Mondtam, hogy csak a meleg és a csípős kaják.

Megérkezett a fuvarosom, majd segített kipakolni. Beszálltam a kocsiba, és addig állt a hotel bejáratánál és addig integetett, míg ki nem fordultunk a kocsival az útra.

Komolyan, úgy éreztem magam, mintha otthonról vagy egy jó baráttól jöttem volna el. Fura volt, de nagyon jól eső érzés.

Majd egy remek úriemberrel utaztam Rockey-ékhoz. A sofőr beszélt angolul, hallott már Jugoszláviáról, sőt, a feleségével 3 napot eltöltöttek Párizsban. Érdeklődött a szokásaink felől, klíma, nyelvek, stb. Elröpült az idő. Komolyan az volt a fejemben, hogy érzem, hogy ezt a söfőrt Rockey hívta. Tele van melegséggel, kedvességgel, nyugodtsággal… tiszta Rockey.

Kis nehézséggel ugyan, de megtaláltuk Rockey-ék házát. Sujo már messziről integetett.

Mikor megérkeztünk, Rockey odajött az ajtómhoz, de nem szálltam ki. Nem akartam… 35 fok volt… és majdnem dél.

Megkérdezte, hogy „te nem szállsz ki? :D Mi van már?”

Mondtam, hogy Rockey… nagyon nem vagyok jól. Tényleg. Most nincs energiám megjátszani, hogy jól vagyok. Tényleg elegem van. Fáradt vagyok. És most kérek elnézést a leendő viselkedésemért.

Az, hogy a gyomrom nem szereti a hegyi utakat, csak olaj volt a tűzre… előző este megnéztem… majdnem 2,5 óra a hegyek között… olyan helyek között, ahol kb. 30-50 méterenként görbül az út az egyik irányba… aki azért fél a repüléstől, mert fél, hogy elhányja magát, gondolhatjátok micsoda üdítő érzés volt ebbe, ilyen állapotba belegondolni.

Bemutatott az apjának, majd bepakoltuk a csomagokat és elindultunk.

Mondtam nekik, hogy azonnal éttermet szeretnék és nem viccelek. Úgy érzem azonnal elájulok.

Éveknek tűntek, mire megálltunk és kiválasztottuk, amiket enni akartunk. Szendvicset végül nem vettünk… azt majd egy másik helyen. Oh, Istenem… ha kibírom addig.

Majd megálltunk egy közeli helyen. Rockey mondta, hogy jön velem! Segít! Rendelt volna kaját, de természetesen minden csak spicey (csípős) formában volt az étteremben.

Kivettem egy kókusvizet és egy lassit. Bement egy légkondis helységbe, beszélt a tulajjal, hogy csináljanak nekem fűszermentes szendvicset és csirke ill. zöldségek legyenek benne!

Majd leültem, hogy nem érdekel, hogy nincs kifizetve… adjanak egy kanalat és most megiszom ezeket itt! Semmi más nem számított. És közben majdnem elsírtam magam kínomban, elkeseredésemben.

Nem volt erőm… és Rockey leült velem szembe. „Nyugi, minden rendben. Itt vagyok! Nem sokára kész lesz a kaja. Minden rendben. Idd meg a kókuszt előbb. Kinyitom neked! Aztán igyál a lassiból. De vigyázz, mert elég édes lehet neked.”

Kértem, hogy kérjen nekem valami kanalat, majd belekortyoltam a kókuszvízbe.

Mondta, hogy ebben sok a cukor, hamarosan jobban leszek. Szerinte leesett a vércukrom. Mindjárt jól leszek!

Kihozták a kanalat. Néztek, hogy nahát, itt egy fehér nő. Kanállal, „soron kívül eszik”. De nem érdekelt… az életösztönöm mindent söpört, ami kultúra vagy jómodor függő volt.

Rockey csak nézett rám, mosolygott és mondta, hogy nyugiiii!

Én meg sorozatban kértem a bocsánatokat, hogy ilyen problémás vagyok… mondta, hogy

„Tudod, Anikó, nagy emberek. Mármint tényleg nagyok… ! Az amerikai cégem vezetősége… amikor ide jöttek, pontosan ugyanígy kivoltak, mint te! Ők is emberek… ugyanúgy szenvedtek, mint te. Ez természetes. Én is szenvedtem Amerikában és Norvégiában a hidegben. És is éreztem magam elveszettnek… nincs semmi baj! Nyugodj meg. Mindjárt jobban leszel! Hogy ízlik a lassi?”

„Brrr… hogy tudtok ilyen sok édességet letolni a torkotokon?”, kérdeztem J Ez a lassi először a jugoszláv jogurtokra emlékeztetett. Örültem, hogy végre egy kis hazai. Sós. De nem… Rockey-nak megint igaza volt. Édes volt. Nagyon. A felét megittam és átadtam neki. Nem voltam benne biztos, hogy nem jön vissza.

Megkérdeztem merre van a mosdó. Mondta, hogy várj, előbb megnézem. Mehetsz-e oda egyáltalán vagy keresünk neked másik helyet.

Ekkor jött be Sujo, aki addig a légkondis kocsijában várt és magányában kibontotta a brandy-jét.

És csak annyit mondott:

„Vagy jössz, vagy én megyek! Mit csináltok itt ennyi ideig??”

Ekkor szintén majdnem eltört a mécses. Szégyeltem magam, de nem tudtam sok mindent csinálni.

Míg elmentem mosdóba, Rockey szerintem beszélt vele és elmondta neki, hogy mi a helyzet…

Fizetni akartam, de Rockey mondta, hogy ne, ülj be a kocsiba. Ott hidegebb van! Pihenj!

Hamarosan csatlakoztak és elindultunk.

Rockey vezetett. Mondanom sem kell, hogy mit jelentett ez nekem… ennyi figyelmességet szerintem soha senkitől nem kaptam, mint tőle. Tudta, hogy nem kedvenceim a hegyi utak és, hogy féltem ettől az úttól. Benne és a vezetési stílusában bíztam. Megnyugtatott, hogy ő vezet.

Majd kb. 20 perc múlva elkezdtem érezni, hogy nem stimmel a gyomrom. Minő meglepetés. Mondta, hogy ez még csak Cochin… még ne legyél rosszul! J

Gondolj másra, nézd a tájat, élvezd a zenét. (A kocsiban szinte végig bömbölt a zene, de minőségi számok… angol, hindi, malajalam… és miután erőre kaptam, előjött Zdravko Colic (a koncert, ahol Rockey-val megismerkedtem), Zeljko Joksimovic és a Budapest Pár is. Nem igazán érdekelt, hogy Sujonak tetszik-e J de bíztam benne, hogy nem lesz ellenére.

Hátul ült és egy egész bárpultja volt J

Tudtam, hogy Rockey szereti a jugoszláv zenéket, azon belül is a fent említett két előadót, mert az indiai és muszlim zenei elemeket véli bennük felfedezni.

Végül is Sujo is ráérzett a dolgokra! J Miután megválasztotta a Michelle című számot a kedvenc jugoszláv számának, kértem egy kortyot a brandy-jéből, ha már ettem pár falatot… Ez tetszett neki és az is, hogy közvetlen és nyílt voltam. Nem totojáztam sokat. Nem voltam jól, bevettem a fél Daedalont, arra kicsivel később a brandy-t, túl sok veszteni valóm nem volt. Így hát a valódi önmagamat adtam… a poénokkal, beszólásokkal, a merész ötletekkel és az őszinteségemmel.

Úgy láttam „jóvátettem” azt a kb. 20-25 percet, amivel indítottam nála az éttermi jelenetnél J

Rockey beszéltetett, majd kb. 10 perc elmúltával azt vettem észre, hogy semmi bajom! Sőt. Élvezem az utat és olyan emberekkel vagyok, akik úgy látszik elfogadnak és szeretnek. Mintha az otthoni bandámmal lennék, akiket nagyon szeretek J Felemelő érzés volt a világ egyik távoli pontján így utazni… napsütés, zene, jó hangulat, rengeteg nevetés… és mindenközben az egyik nagy félelmem küzdöm le… (hegyi utak), ráadásul fájó torokkal.

Az egyetlen dolog, ami nem tetszett, a 19-21 fokos, majdnem maximumom levő légkondi volt.

Azt megéreztem, dehát ez van.

Megálltunk pár helyen, gyönyörű tájakon vezetett az út.

Majd kb. 3,5 órával később megpillantottam az első teaültetvényt. Felkiálltottam Rockey-nak, hogy „Rockeeeeey…. there is a tea plantation!!!!!!” J (Rockey, ott egy teaültetvény!)

Majd elmondtam nekik, hogy ez volt az egyik nászutas tervem… Srí Lanka vagy egy ahhoz közeli teaültetvény (akár Munnar)… és az exemmel nem jutottunk el, de ők ketten majdnem „kárpótolnak” egy nászutat… 2, számomra nagyon szimpatikus ember.

Esteledett, mikor odaértünk. Elfoglaltuk a szállást. 1 ágy… de 3 személyes. Ilyet még nem láttam.

Simán elfértünk volna hárman, de a srácok kértek még egy matracot. A sorrendet ne kérdezzétek, hogy a 3 nap alatt ki, hogyan, milyen kombóban és hol aludt… J A legegyszerűbb válasz: ki, mikor, hova tette le magát… J

Kb. éjfélig voltunk fenn. Fűszermentes vacsorát kaptam… több volt, mint megmentés…

Folytatás következik ;)

Gyönyőrűűű :)

"A team" high speed boat közben :)

Útközben

Életem első igazi kókuszitala :)

Szavak nélkül :)

10 éve vártam erre a látványra :)

Mert eukaliptusz fának támaszkodni jóóó :)

:)