Utazómacska

Többször elgondolkodtam arról, hogy írjak-e erről az utamról blog bejegyzést vagy sem.

Elvégre nem egy „világmegváltó” vagy ázsiai út, csak egy „sima” németországi üzleti út az, ahol voltam. Aztán mégis annyi inger, hatás ért, hogy gondoltam hátha pár embernek jó olvasmány lenne egy szürkébb estére, hétvégi délutánra.

Hétfőn délután indultam el Ferihegyre, azaz a Liszt Ferenc Reptérre, (nekem szerintem mindig Ferihegy marad), ahova az egyik reptéri transzfer társasággal utaztam ki.

A megbeszélt időben nem találtam a sárga kocsit… már hívtam az ügyfélszolgálatot, hogy merre van a rendelt sofőr, mikor egy lilás, régi, keleti autóból kiszállt egy srác: „Szerintem engem keresel!”

Meglepődtem, hogy nem sárga és nem taxi és nincs semmilyen transzfer matrica az autón. De Indiában szerzett bizodalmamnak köszönhetően beszálltam a kocsiba, majd útnak indultunk.

Mivel már kezdtem ideges lenni a repülés miatt, elkezdtem a sofőrrel beszélgetni. Az 1 mondatos válaszok után végre megtaláltam a közös pontot: kiderült barista :) (azaz az ún. újhullámos kávék világában dolgozik, ahol nagy szeretettel és szakértelemmel készítik a kávékat a vendégeknek).

Beszélgettünk a régi francia, bécsi, olasz pörkölésről, a brazil, costa ricai, venezuelai és egyéb Dél-amerikai kávéfajtákról, a szüretelésükről, vizes vagy száraz elkészítésükről, a kávészemek kereskedőiről, a pörkölőkről és az újhullámos kávézókról, akik a pörkölőket járva válogatják ki a majd általuk elkészített kávébab fajtákat.

Kiderült, hogy a sofőr elég komolyan gondolja a barista szakmát: hétvégén ment egy versenyre, ahol a győztes kikerül a VB-re.

Ilyen jó beszélgetés közben elröppent az idő és már „kedvenc” helyemen találtam magam, a reptéren. A poggyász leadás és ellenőrzés után sétálgattam a gépre várva és eszembe jutott, hogy 5 hónappal ezelőtt ugyanitt voltam, kb. ugyanolyan gyomorideggel, mint most :) Akkor Angi barátnőmmel váltottam még egy utolsó megnyugtató hívást a nagy út előtt.
Hazaérkezésemkor pedig már egyszer eldöntöttem, hogy nem kell félni a repüléstől, de 5 hónap alatt csak visszaszökött a félelmem és megint ugyanott tartottam, mint februárban.

Ági (a pesti pót anyum :) ) örömére megittam egy pálinkát a váróban, de csak pár percig lettem tőle bátor :)

Kíváncsi voltam ki ül mellém. Kit fogok boldogítani az út alatt. Egy korombéli, szőkés barna, copfos, laza srác ült le mellém. Megkérdeztem, hogy angolul vagy németül beszél-e. Mondta, hogy angol és magyar. Magyar? :o

Kiderült, hogy Dél-Afrikában született, kisteleki az anyukája, a család ezen ágát látogatta most meg, egyébként pedig Londonban él és extrém sportokkal foglalkozik.

„Hm, akkor te szereted az adrenalint!”, kérdeztem.

„Igen :)”

„És akkor gondolom a repülés neked semmi”.

„Hát, igazából nem nagyon szeretem a repülést. De nincs mit tenni. Relaxálni kell, mélyeket lélegezni és elengedni minden félelmet!

A félelem döntés kérdése. Te döntöd el, hogy akarod vagy sem. Válj eggyé a géppel. Gondold azt, hogy neked vannak szárnyaid. Ne legyen benned ellenállás. Ahogy repül a gép, gondolj egy hegyi patakra, ahol evezel és sodor az ár. És ne arra koncentrálj, hogy ott egy szikla, hanem arra, hogy hova akarsz eljutni és azt az utat figyeld a vízen!”

Mondanom sem kell… a legjobbkor jött a legjobb helyre ez a srác :)

Majd egy rázós szakaszhoz érkeztünk… a jógalégzés összes változatát kipróbáltam, a borsmenta illóolajjal és nyugtatós Daedalonnal együtt… mikor megkérdezte: ha segít, megfoghatjuk egymás kezét és jó energiákat küldhetünk egymásnak.

Hát, ezen ledöbbentem… ugyanis egy dolog mindig segít: ha kapaszkodhatom valamiben vagy valakiben, miközben „dobál” a gép.

Majd megkértem, hogy meséljen Dél-Afrikáról… és arról, hogy mit csinál pontosan Londonban.

Megtudtam, hogy ha igazi kis tigrist akarok látni és simogatni, ha zebrával, zsiráffal akarok barátkozni, Dél-Afrikában a helyem :) és az is kiderült, hogy Londonban alkohol és drog problémákkal, valamint árvákkal foglalkozik a fiú. Nekik akar valami kiutat adni, hogy saját lábra tudjanak állni és egyedül is boldogulni az életben. Emellett megmutatni nekik, hogy van miért élni!

Jó kis történet volt és, hogy kevésbé féljek, még landoláskor egy kézmasszázst is kaptam, miközben azt mondogatta, hogy nincs már szükségem nekem erre a félelemre, csak teher… mondtam neki, hogy szerintem ne is menjen vissza Londonba… álljon be bármelyik légitársasághoz aerofóbiásokat nyugtatni, olyan jól csinálja :)

Miután leszálltunk, a világ egyik legnagyobb hőseként megkerestem Wunderland (2006 óta így hívom Németországot) egyik kávés pultját és kikértem egy mennyei capuccinot, a transzfer buszra várva. (Igen, még úgy is mennyei volt, hogy német J a németek, mint köztudott, nem a kávéjukról híresek).

Majd a hotelbe érkezés után a kollégákkal felfedező útra mentünk. Ami félig bevásárlási célzatú volt.

Az egyik törzshelyem Wunderlandban a DM J 19:40 volt. A bolt 20:00-kor zárt. Mondtam a srácoknak, hogy nyugodtan menjenek, amerre szeretnének, én itt leszek 8-ig! A bejáratnál találkozunk.

Az a 20 perc felemelő volt… :) mintha egy kincsesbányába juthattam volna be. Mindenhol akciók, új dolgok ill. régi dolgok 2006-os áron (nem vicc!). Gyorsan átgondoltam, hogy mit tudok/érdemes

20 perc alatt vásárolni, amit még haza is tudok vinni. (A cicáim most is első osztályú halakat fognak kapni… :))

„Meglepő”, de én voltam az utolsó a boltban aznap… már csak 1 kassza dolgozott, a lámpa leoltva… a dolgozók egy része már félig az utcán volt, mikor én elpakoltam a cuccaimat és kiléptem :)

A kollégáim megláttak, kezemben egy méretes DM zacskóval… „Jesszusom… :o” :) Hát, igen. Szeretem a DM-et :)

Folytatás következik

A látvány, ami szép, de még erősen barátkozom vele:)

Minden hősnek jár egy capuccino :)

Csak a "legszükségesebbek" :)

A hotelben

... ami kicsit kórházi szobára emlékeztetett először, de egészen kellemes volt.

Guten Morgen Deutschland :)

Telekom City-Darmstadt :)